2. rész - Fuss

Destiny Rose Wright

Hajnalban, mikor Ryan-t sikerült teljesen felidegesítenem, akkor a bátyámmal futottam össze, aki hihetetlenül feszült volt. Féltem, megkérdezni, hogy esetleg Lola-val vesztek-e össze, vagy megint otthon van valami probléma, de rájöttem, hogy valószínűleg elég nagy sokkot nyújtott ez a fél napos eltűnésem. Itthon csak anya szoros ölelésébe bújtam, majd lemostam magamról a sok mocskot, bár az emlékeimben örökké megmaradtak. Miután befeküdtem az ágyamba Lola és Nate jöttek be, a bátyám csak befeküdt mellém és hagyta, hogy hozzábújjak, míg Lola kérdezősködött.

- Mi történt miután az a két srác megtalált? Tudod a nevüket? – kérdezte jövendőbeli sógornőm.

- Nem emlékszek mindenre, de nem akarok erről beszélni Lol.. Szeretnék pihenni. – motyogtam a végét és jobban a bátyámhoz bújtam.

Kora reggel a napsugarak idegesítő fényeire ébredtem, Nate már nem volt mellettem, de megértettem, hisz már nem lehet mindig mellettem. Az éjjeliszekrényemre néztem, ahol egy sárga cetli díszelgett.

„Elmentünk dolgozni, dél körül apád már hazaér. Vigyázz magadra, Lola majd beugrik hozzád nyolc óra körül. Szeretlek, Anya xx”

Remek, most van hat óra, és lehetetlennek tűnne visszaaludnom, mégis megpróbálkoztam, de csak forgolódtam. Az ablakom felé raktam át az arcomat, hogy hagy süsse a gyenge nap, ha már olyan szerencsétlen voltam és nem engedtem le a redőnyt, ám a kis sugarak nem érték el az arcomat. Kinyitottam a szemeimet és akkor megláttam Őt. Különös érzés áradt el a testemben, mintha az elmúlt pár órában, sőt eddigi életemben Őt vártam volna. Ott ült érzelemmentes arccal, majd körbenézett és elmosolyodott. Hirtelen azt hittem, hogy valódi a mosolya, de ez is csak egy volt a sok cinikus közül. Mögötte megjelent Kai és egy sóhajtással, mintha megnyugodott volna, igazán megtaníthatna erre, hátha beválik nálam is.

- Mi a francot kerestek itt? – kiabáltam rájuk, de nem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot, csak nyújtózkodtam egyet az ágyamon. Semmi sem kényszerítene arra, hogy én az ágyamat egyből elhagyjam.

- Ahogy gondoltam. Elég lányos szoba, a kedvenceim a plüssök. Hány éves is vagy? Öt? – persze nem bírta ki, hogy ne szóljon be.

- Ennyire hiányoztam? – kérdeztem gúnyos mosollyal az arcomon.

- Koncentrálhatnánk a lényegre? – türelmetlenkedett Kai és beugrott a szobámba.

- Húzzatok el, vagy sikítok. – morgtam rájuk.

- Semmi baj, csak nyugodtan, már megszoktam, hogy folyton hangos vagy, illetve láb alatt vagy. – a szemei csak úgy árasztották a gyűlöletet. És én komolyan úgy éreztem, mintha egész életemben rá vártam volna? Szánalmas vagy Destiny.

- Mit akartok? – kérdeztem

- Na jó, felvázolom a helyzetet. Kurva nagy bajban vagy oké? Az a csávó, aki tegnap majdnem megölt, az rád vadászik, mert felbasztad az agyát. Elkezdhetsz hálálkodni, hogy megmentjük az életedet, már másodjára. – morogta Ryan, de nem tudott meghatni.

- Nem megyek veled sehova! – akadtam ki és a telefonom után kaptam..

- Mit csinálsz? – kérdezte Kai és próbált egyre közelebb jönni.

- Felhívom a bátyámat, vagy a legjobb barátnőmet. Hagyjatok békén! – kiabálok rájuk, ekkor a bejárati ajtón meghallok egy nagy ütést, majd még egyet.

- El kell mennünk innen. – mondta Kai és visszamászott az ablakba.

- Nem! Én nem fogok kimenni ott! – rántottam ki a kezemet Ryan kezéből.

- Már miért nem? Meg akarsz halni? – kiabált rám.

- N-nekem tériszonyom van… - motyogtam.

- Des, Ryan! Igyekezzetek. – szólt ránk Kai, mire Ryan egy nagyot sóhajtott.

- Muszáj elmennünk innen. Csak ne nézz le, oké? Amúgy is, ketten is itt vagyunk…

- De pizsamában vagyok. – próbáltam felhozni az érveket, hogy miért nem kellene az ablakomon kimásznunk, de hajthatatlanok voltak. Egy hatalmas csapódásra lettünk figyelmesek, hirtelen megugrottam, annyira megijedtem. Sokkal közelebb kerültem Ryan-hez, az egyik kezét a derekamra helyezte és elkezdett kifelé tolni. Kint Kai várt rám és segített a párkányon egyensúlyozni. – És most? – kérdeztem remegő hangon.

- Jóban vagy a szomszédokkal? – kérdezte Ryan, mire megszeppenve néztem rá.

- Igen, de…

- Remek, mert most meglátogatjuk őket. – mondta, de ekkor elkövettem a legnagyobb hibát, lenéztem. Kai már egy emelettel lentebb volt, de én megmozdulni sem tudtam. – Baszki Destiny, megmondtam, hogy ne nézz le! – morgott tovább. Mindkét kezét a derekamra helyezte, amitől az egész testem elkezdett bizseregni. Mi ez az érzés? A kezeket lesöpörtem magamról és inkább elfogadtam Kai segítségét. Azt hittem egy pillanatra, hogy lezuhanok, hisz a csupasz lábam megcsúszott, de az a két erős kéz ismét megtartott, a szabad kezemet az övére helyeztem, hogy még véletlen se engedjen el. Hihetetlen, de biztonságban éreztem magam mikor megtartott, egy percig sem hittem azt, hogy elenged. Mégis összezavart, hisz a tettei szöges ellentétek azzal, amiket mond. Beugortunk Mr. Clark ablakán, de igyekeznünk kellett, ezért az ágy alá bebújtunk. Pár másodperccel utánunk három fekete csizmás ember is követte mozdulatainkat és megálltak az ágy előtt. Hideg kezet éreztem a számon, hogy maradjak csendben, de még így sem sikerült elfojtanom azt a félelmet.

- Hé, maguk meg kicsodák? Takarodjanak el, vagy hívom a rendőrséget! – na igen, Mr. Clark sosem volt az a türelmes férfi, mindig csak szidott mindent.

- Kussoljon. – morogta az egyik férfi, majd csak egy nagy durranást hallottam, illetve, hogy v alaki rázuhan az ágyra. Valaki. A szemeim kikerekedtek és patakokban kezdtek folyni a könnyeim.

- Elterelem a figyelmüket. Lent találkozunk. – suttogta Kai és kimászott az ágy alól mikor az a három idióta elhagyta a szobát. Ryan kikúszott az ágy alól és magával húzott engem is, bár sietős léptekkel hagytuk el a lakást, én még visszanéztem az ágyon fekvő volt szomszédra. Örökre belém vésődött, ahogyan hanyatt feküdt, a homlokán egy nagy lyuk tátongott, körülötte pedig minden véres volt.

A lépcsőházban futottunk le a lépcsőkön, a csupasz talpam pedig egyre hangosabban csattogott. A hátsó ajtón mentünk ki, de az egész háztömböt körbevették a rendőrök, így az autók mögé bújva jutottunk el pár méterre a hátsó bejárattól. Mivel láttam Ryan-en, hogy tehetetlen, mivel nem ismeri a helyet, ezért átvettem az irányítást, a keze után kaptam és elkezdtünk futni. Egy nagy dörgés kíséretében leszakadt az ég, ezért már nem csak mi futottunk. Az utcák egyre üresebbek lettek, mindenki vagy hazafutott, vagy a rendőrkupacot kezdte érdeklődve megfigyelni. Beértünk a közeli parkba, egyenesen a játszótérhez akartam futni, mert ott a kis házikóban menedéket találhatunk az eső elől, mivel egyre jobban csak zuhogott. Már nem én vezettem társamat, hanem ő futott előttem, már nem fogta a kezemet, ami rögtön bevonzotta a szerencsétlenkedésemet. A vizes füvön a csupasz talpam megcsúszott és már vártam, hogy jól seggre csücsüljek, de ez elmaradt, mivel Ryan gyorsan utánam kapott. Nem tudtam a szemeibe nézni, inkább csak ellöktem magamtól és befutottam a játszótérre egyenesen a színes kis házikó alá. Nem bírtam ki már csak a csendes sírdogálást, akkor nagyon megbántam, hogy tegnap nem Hayley-hez vezetett az utam, hanem arra a sötét helyre, de azt nem bánom, hogy próbáltam azért a srácért megtenni valamit, hátha túléli, de hiábavaló volt minden tettem, ahogy most is.

- Ne bőgjél már. Mindjárt szólok valakinek és értünk jön. – morogta Ryan, de nem tudtam abbahagyni, a zokogásom elkeveredett az eső kopogásával, így tényleg idegesítőbb volt.

- É-én innen hazatalálok. – szipogtam és kimásztam a kis házikóból. A barna hajú egyből utánam jött és megfogta a csuklómat.

- Nem fogod fel, hogy otthon vagy a legnagyobb veszélyben? Vadásznak rád! Nem mehetsz oda vissza! – rászorított a csuklómra.

- Engedj el, ez fáj. – kérleltem és próbáltam megszabadítani magam ettől a fájdalomtól, de nem sikerült, csak egyre jobban szorított. – Ryan!!! – szinte már könyörögtem. A fájdalomtól a lábam összeroggyant és tulajdonképpen ez volt az a mozdulat, ami miatt a srác befejezte az előbbi tettét.

- Már sokszor szidtam magam azért, hogy miért nem hagytalak, ott megdögleni a sikátorban. – bár kezdtem hozzászokni durva stílusához, ez a mondata szíven ütött. Felálltam majd dobbantottam egyet a lábammal már annyira idegesített.

- Rohadj meg! – kiabáltam rá és hátat fordítva elmentem tőle. Oké, hiszek neki, hogy otthon nem biztonságos, de akkor megyek Nate-hez.

- Destiny! – a szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan kimondta a nevemet. A lábam földbe gyökerezett, nem tudtam tovább menni. Hihetetlenül fáztam a rövidnadrágomba és a kis trikómba, ami addig pizsamaként szolgált. – Itt a kocsi. Elmegyünk hozzánk és odajön a bátyád.

- A…bátyám? – a szemeim kikerekedtek, leültem a fűre és felhúztam magamhoz a lábaimat. Most a hideg kezeit tűz forrónak éreztem, ahogyan az egyikkel a lábamhoz, míg a másikkal a derekamhoz nyúlt, felemelt és elindult, gondolom a kocsi felé. Hihetetlenül jól esett a kocsiban lévő meleg, automatikusan egy megnyugvó sóhaj hagyta el a számat. Kai ült a vezető ülésben és hátradobott nekünk két törülközőt, meg ruhákat.

- Igyekeztem, ahogy csak tudtam. Szóltam Nate-nek is. – mondta. Felkaptam a fejemet a név hallatán, tehát tényleg ismerik, de honnan? Mellettem Ryan megtörölte a haját, majd a pólójának az aljához nyúlt. Beharaptam a számat és az ablak felé fordultam, de a tükörképét még így is láttam, éreztem, ahogyan az arcom egyre melegebb lesz. – Des, te nem öltözöl át? – kérdezte Kai, de nem mertem felé nézni, nehogy észrevegye zavartságomat.

- É-én… - a szívem egyre gyorsabban dobogott. Na, most mi a francot mondjak?

- Beteg leszel. – dobta hozzám Ryan a törülközőt. – Ha akarod, elfordulok. Még az hiányzik, hogy beteg is legyél. – morogta az orra alatt és tényleg elfordult, de nem vett rá arra a józanész, hogy én átöltözzek, tanulva az én hibámból, simán megleshet az ablak miatt. – Te tudod… De arra várhatsz, hogy bárki is ápolgasson téged.

Hamar odaértünk a Vágyak Mennyországához, elkezdtem szörnyen izgulni, hisz nem szeretném még egyszer azt az utat megtenni, mint amit Ryan-nel kellett. Én is kiszálltam a piros Ferrarri-ból, ami teljesen tükrözte Kai-t, bár alig ismerem. Távolabb észrevettem bátyám sötétkék BMW-jét, így egy kicsit megnyugodtam, főleg mert nem a főbejárat felé indultak a srácok. Bár igyekezte utánuk, mindig le voltam maradva öt lépéssel, Ryan folyton csak morgott valamit, míg Kai egy türelmes és aranyos mosollyal várta meg, míg bemegyek előtte az ajtón. Egy nagy lifthez vezetett a folyosó, de ez most másabb volt, mint amit Ryan-nel használtunk.

- Voltál annál a csajnál ma? – kérdezte Ryan, mintha itt sem lennék.

- Igen. – sóhajtott egyet Kai és az egyik kezével megdörzsölte az arcát.

- Haver, tudod, hogy veszélyes belerángatnod, örökké meg nem titkolózhatsz. – adta a tanácsot Ryan, mintha ő annyira értene a nőkhöz, pff.

- Nem akarom elveszíteni, de félek, hogy az igazsággal is ugyan az történne. Ő tényleg nagyon aranyos lány, mint Destiny. – ekkor felkaptam a fejemet és belenéztem a kék szemekbe. Kicsit elmosolyodtam, de nem olvadtam el tőle egyből, na meg, ahogy hallom már foglalt.

- Akkor mégsem annyira aranyos, és inkább idegesítő. – morogta Ryan, mire egy nagy mosoly húzódott a számra és erőből ráléptem a lábára, na mintha a megfelelő hatást váltottam volna ki mezítláb, de még így is felszisszent. – Idegesítő liba. – morogta és megvárta, amíg beriszálom magam a liftbe.

- Kai, ha a lány igazán szeret, akkor nem lesz semmi baj. – mosolyogtam rá. Felértünk a nyolcadik emeletre, de más szögből érkeztünk meg, bár másik lifttel is jöttünk. Megismertem a bejárati ajtót, de még mindig idegennek hatott ez a hely. Beléptünk az ajtón, a két fiú ledobta a cipőit, lenéztem és észrevettem bátyám és sógornőm egyen adidas cipőjét, így már nem éreztem azt a félelmet, már csak magyarázatra vártam. Bementünk egy konyhába, ami igazán nagy volt, de látszott, hogy senki sem használja. A pultnál ült a szőke hajú lány, azt hiszem Kat a neve, vele szemben Lola, mellette pedig a bátyám dobolt az ujjaival. Lola bökte meg, hogy figyeljen, Nate egyből rám kapa a tekintetét és egy nagyot sóhajtott. Éreztem, hogy a szemeim égnek már a sok sírástól, és szomorúan nyugtáztam, hogy még van ott ahonnan az előzőek jöttek.

- Tiny, én…

- Ne keresd a kifogásokat, ne magyarázkodj feleslegesen, csak mond el mi ez az egész. – szipogtam. – Azt hittem, hogy mindent meg tudunk beszélni, mert mindig is jó testvérek voltunk. Akkor ez most mi? És Lola? – kérdeztem tovább szipogva. Egy millimétert sem mozdultam, mintha a lábaim földbe gyökereztek volna

- Előbb öltözz át, meg fogsz fázni. – aggodalmaskodott Lola. Ténylegesen aggodalmat láttam a szemeiben, de nem voltam hajlandó megmozdulni.

- Aha, és mire visszajövök, már mindenki egy be tanult alibit fog mondani. Nathaniel, legyél már őszinte velem.

- Ne hisztizz már, mindent meg fogsz tudni. Istenem, el se akarom hinni, hogy tényleg Nate húga. – morogta Ryan, de most egy kicsit sem tudott érdekelni a véleménye. Odasétált Kat mellé és elvett a tábla csokijából egy sort.

- Oké, nézd… - sóhajtott egyet. – Az kicsit bonyolult, hogy hogyan keveredtem bele ebbe az egészbe, de körülbelül öt éve történt. Te csak annyit látsz ebben a városban, hogy van párszáz éjszakai bulizóhely, de azt nem sejted, hogy mindegyik csak egy alibi az olyan embereknek, akiket a pénz, a hatalom és maga a pokol éltet. Ne értsd félre, itt egyikünk sem olyan. Mindegyik helytől kiemelkedő a Vágyak Mennyországa, ami Ryan apjáé, mi csak intézzük az ügyeit jó pénzért, na meg, ha egyszer ebbe belekerülsz, többé nem kerülsz ki. – magyarázta.

- Ezt értem… - dadogtam és fél szemmel Ryan-t néztem, ahogyan Kat-tel valamit megtárgyal, valószínűleg rólam, hisz a lány többször is rám terelte tekintetét.

- Emlékszel, mikor úgy volt, hogy a bátyáddal szakítunk? – bólintottam egyet. – Az azért volt, mert akkor árulta el nekem ezt az egészet. Kiakadtam, mert az inge véres volt és megijedtem, hogy konkrétan az életével játszik. Napokig nem akartam látni, de nem bírtam a hiányát, és most már, hogy én is megláttam ezt a világot, rájöttem, hogy annyira nem ijesztő, mint gondoltam először. Azért nem mondta el neked, mert féltett és félt attól, hogy te soha többet nem állsz vele szóba. – magyarázta Lola, mire egy könnycsepp kigördült az egyik szememből. Úgy éreztem magam, mint öt évesen mikor meghalt a kutyánk. Kislánynak éreztem magam, akinek szüksége van a testvérére, ezért Nate ölelésébe futottam, ott pedig már egy igazi hercegnőként bánt velem.

- Sosem tudnálak megutálni. – motyogtam.

- Szeretlek Tiny. – mondta és egy puszit nyomott a fejemre. – De most menj, fürödj le, öltözz át, aztán megbeszéljük, hogy hogyan tovább.

- Nate, anyáékkal mi van? – kérdeztem, hisz most tudatosult bennem minden.

- Ezeket ők tudták. És tudják, hogy velem vagy, ne aggódj. – nem aggódtam, mert itt volt ő és Lola, tudtam, hogy teljesen biztonságban vagyok.

- El kellene menned fürdeni, nem gondolod? – kérdezte Lola csípőre tett kezekkel.

- Jézusom, mikor lettél te olyan, mint egy gonosz anyuka? – kérdeztem egy nagyot sóhajtva. Kai csak felnevetett, mire Nate felé nézett.

- Te nem akarsz mondani valamit? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a bátyám. Kai csak legyintett egyet és hátat fordított nekem. Jól megnéztem a srácot, és valamiért olyan ismerős volt nekem, de nem volt időm sokáig gondolkozni, mivel Kat megragadta a csuklómat és maga után kezdett húzni. Behúzott egy szobába, ami bár nem volt lányos színű, mégis látszott rajta, hogy nem egy fiú lakik itt. Leültetett az ágyra, majd jól megnézett magának.

- Szerintem ugyan az a méretünk, de megpróbálok inkább bő dolgokat adni. – mondta, mire felsóhajtottam. Komolyan kezdem bánni, hogy belekeveredtem. Nem szerettem sosem másnak a cuccaiba járkálni, de elnézve Kat öltözködését, most még inkább nem akarok. Adott egy pólót, hogy próbáljam fel, de mellbe kicsi volt rám. Ezt eljátszottuk rengeteg ruhadarabbal, de csak a nadrágjai voltak jók rám, ezért kaptam egy feketét és egy kéket.

- Nem tudnánk inkább elmenni a saját cuccaimért? – kérdeztem reménykedve, de csak megrázta a fejét.

- Gyere velem. – mondta és megfogta kedvesen a kezemet, majd újra elkezdett húzni maga után. Bekopogott egy szobába majd egyből benyitott. Akkor meg minek kopogott? Ismerős szobába érkeztünk, Ryan birodalma.

- Mi van már? – kérdezte és felénk fordult. – Kat?

- Van egy kis probléma.. Destiny nagyobb mellben, mint én, ezért nem jók rá a felsőim. Viszont neked van sok pólód, ahhoz, hogy egy pár napra megválj tőlük.

- Azt majd én eldöntöm. – morogta Ryan és felállt. – Mindig csak a baj van ezzel a lánnyal. – nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam, engem szidott.

- Hagyhattál volna meghalni. – morogtam és a melleim alatt összefontam a kezeimet.

- Már megint kezded? Fejezd be ezt a folytonos öngyilkos gondolkodásodat. – mondta és a fejemhez vágott három pólót és egy trikót.  – Egyéb kérés a hercegnőnek? – kérdezte.

- Nekem most van egy kis dolgom. – Kat gonoszul mosolyodott el, ezzel megmutatva, hogy a szemfogán van egy gyémántkő. Nagyon jól állt neki, bár az ilyenektől kirázott mindig is a hideg.

- Szerinted nekem nincs? Mindig nekem kell pátyolgatnom ezt a kislányt? – úgy beszélt rólam, mintha ott sem lettem volna. Hirtelen tüsszentettem, ezzel pedig felkeltettem magamra Ryan figyelmét. Egy nagyot sóhajtott és egy ajtó felé bökött.

- Ott a fürdőszobám, tusolj le jó meleg vízzel, addig viszek neked törülközőt. – mondta, de nem mozdultam. A torkomban egy gombócot éreztem.

- N-nem adnád oda… most? – kérdeztem dadogva, hisz nem tetszett az az ötlet, hogy miközben én fürdök, ő bejön hozzám. Láttam már filmeket és olvastam már könyveket is ahhoz, hogy tudjam, mit akar egy férfi minden lehetőségben.

- Nyugodj meg, egy újjal sem nyúlnék hozzád. – morogta, de megtette, amit kértem. A kezembe nyomta a törülközőt.

A zuhanyzással nem töltöttem sok időt, pedig szívesen áztattam volna magam a tűzforró víz alatt, de ezt nem engedhettem meg magamnak Ryan fürdőszobájában. Felvettem a Kat-ttől kapott bugyit, ami inkább csak egy kis anyag, még portörlésre sem lenne alkalmas, illetve nadrágot, majd a fekete csipke melltartót, ami nagyon is tetszett, bár nem az én stílusom. Ryan-nek is biztosan tetszene rajtam, akkor talán nem nézne rám kislányként, de akkor valószínű nem is nézne másnak csak egy ribancnak. Mi van? Miken gondolkozok? Oké, hogy Ryan helyes és vonzó, de ez túlzás, ismerve a személyiségét. Felkaptam a tőle kapott fekete egyszerű pólót majd a törülközővel a hajamból kicsit felszívtam a vizet. Nem fogom megszárítani, hisz sosem tettem, valahogy nem tudom elviselni azt a hangot, illetve a fejbőröm nagyon érzékeny a hőre. A törülközőt kiterítettem a tartóra, majd kisétáltam halkan Ryan szobájába. Mikor rám nézett egy nagyot nyelt, bár fogalmam sincs, hogy miért. Tüsszentettem egyet, és ekkor már megéreztem, hogy bizony igaza lett, beteg vagyok.

- Meg kellene szárítanod a hajadat. – javasolta, de csak megráztam a fejemet.

- Nem szeretem. – feleltem és csak ott álltam, mint egy szerencsétlen. – Túl forró a fejbőrömnek. – magyaráztam meg kicsit, de többet nem is szándékoztam mondani.

- Mond csak. Te így akarod kinyírni magad? Bármilyen gyulladást összeszedhetsz, főleg így betegen. – mondta és felállt a laptopja elől.

- És az neked nem mindegy? Amúgy is ki nem állhatsz. – morogtam és elindultam volna kifelé, ha megint nem ragadja meg a fájós csuklómat. Hangosan felszisszentettem, sőt talán még nyüszítettem is. Egyből elkapta a kezét onnan és a másik után nyúlt. Bevezetett a fürdőszobába és elővett egy hajszárítót. – Ne… Nem kell. – kérleltem, de nem jutottam vele messzire, mert felültetett a pultra és már be is kapcsolta a hajszárítót. Törökülésben vártam, hogy mikor fogja megégetni a fejbőrömet, de nem történt meg. Öt perc alatt teljesen száraz volt a hajam, bár ebből nem fogok rendszert csinálni, még ha élveztem is, ahogyan beletúrt néha. – K-köszönöm. – dadogtam, mint egy kisgyerek, majd leszálltam a pultról.

- Pihenj nyugodtan, itt, de lemehetsz a nappaliba is, bár félő, hogy akkor találkozhatsz apámmal. – mondta és visszaült a laptop elé.

- Akkor inkább maradnék itt. – motyogtam halkan és először csak leültem az ágyára, de mikor már az álmosság kezdet felülkerekedni rajtam, akkor eldőltem. Bár kicsit sem bíztam Ryan-ben, mégis nyugodt voltam.