10. rész - Érzések

Destiny Rose Wright

Úgy éreztem már, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Az a rengeteg csalódás, átverés, hogy rengetegszer voltam padlón. Igazán reméltem, hogy ha elmegyek jó messzire egyetemre, akkor teljesen elölről kezdhetem, de ettől a várostól lehetetlen elszakadni, minden ide köt vissza. Olyan magányosnak érzem magam, habár itt van a bátyám is és a legjobb barátnőm is, de mindketten elfoglaltak, Nate belemerült az esküvős szervezésébe, Hayley pedig végre rátalált a boldogságára, én pedig itt ülök egyedül.

- Olyan buta vagyok. – suttogtam, mivel az egyik srác leült mellém.

- Nem vagy az. Ez Ryan hibája, az egész. Túl bolond és túlságosan önfejű, de ő ilyen.

- Megint pofára estem. Én komolyan azt hittem, hogy meg lehet puhítani. Vagyis, hogy inkább van olyan oldala, amely képes érzelmeket kimutatni. – motyogtam és letöröltem a könnyeimet az arcomról, már elegem van, hogy mindig sírok.

- Ha engem kérdezel, akkor fogadni mernék rá, hogy nem ő az apa. – rántotta meg a vállát Kai.

- Mit értesz te a lelkizéshez drágám? – Hayley letelepedett mellénk és a fejét a vállamra hajtotta. – Teljesen mindegy, hogy hányszor leszel padlón, én itt leszek neked, és ha szeretnéd, akkor az összes idiótát lecsapom. – kicsit felnevettem, hisz ez tipikus Hay hozzáállás.

- Az a baj, hogy bár nehéz megbíznom benne, de megkedveltem. Amúgy mióta ülök kint? – kérdeztem és már néztem volna a karórámat, de eszembe jutott, hogy egyáltalán nincs rajtam.

- Körülbelül másfél órája, és Ryan vissza is érkezett. Kicsim, nyomás. – Kai a térdeire csapott majd felállt, aztán segített Hayley-nek is. – Haver, higgadtan, ne bassz el mindent. – a vállveregetés sem maradhatott el, ami megmosolyogtatott, de aztán csak magam elé néztem mikor leült mellém. Percekig csak csendben voltunk, neki valószínű járt az agya, míg én csak az eget bámultam üres fejjel.

- Miért vagy itt? – nem bírtam ezt a csöndet, nem bírtam a távolságot, ami testileg körülbelül öt centi volt, de belül már rég messze jártunk egymástól, és ebbe bele fogok bolondulni.

- Hol legyek Destiny? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- A gyereked anyjával mondjuk. – rántottam meg a vállamat és feltápászkodtam, mivel a lábaim kezdtek zsibbadni, azért másfél óra az másfél óra. – Ezzel ugye vége a hülye fogadásnak, illetve annak is, amit csináltunk, bármi is volt az. – kérdésnek szántam, de a végére kicsit átment kijelentésbe, nem gondoltam teljesen át a mondatot.

- Ezt akarod? – ő is felállt és zsebre dugott kézzel nézett rám. A sötét haja most össze-visszaállt, egyedül csak a napszemüvege nyomta le egy kicsit azt.

- Teljesen mindegy, hogy mit akarok, ha nincs más választásom.

- Nem mindegy. – egy nagyot sóhajtott és behunyta a szemeit, majd megdörzsölte az arcát. – Figyelj, lehet nem az én gyerekem, lehet, hogy igen, és akkor természetesen támogatni fogom, de az én helyem itt van.

- Te hallod magad? Hogyan lenne már itt a helyed? Nem választhatsz már, csak egyetlen hely van, ahová menned kell, és az nem itt van! – lehet kicsit felemeltem a hangomat, de nem tudtam uralkodni magamon. – Ne törődj semmivel, velem sem kell foglalkoznod, csak tegyél úgy, mint a legelején. Pontosan azt kell tenned, úgyis az az igazi éned nem? Az igazi véleményed rólam. – sziszegtem a fogaim között és távolabb álltam tőle.

- Hát komolyan nem érted? – szinte torkaszakadtából kezdett el ordítani. Összerezzentem a hirtelen jött hangtól és automatikusan hátrább léptem. Ez az a Ryan, akinek először mutatta magát, a forrófejű srác, aki nem kegyelmez, akitől rettegek. – Nem tudom mi ez, de kibaszottul fontos vagy nekem oké? – ahogy a szemeimbe nézett egyből elkezdett lenyugodni, egy nagyot nyeltem és abbahagytam a hátrálást. – Szerinted a cserénél miért nem akartalak odaadni? Szerinted miért csókoltalak meg annyiszor? A francba is Destiny, ne félj tőlem kérlek, így sokkal nehezebb. – a végén tényleg feladta a magyarázást és lassan közelebb lépett.

- Ne! Ne gyere közelebb! Rohadtul nem akarok miattad teljesen összetörni! Elég volt ez is! – és a világ legidiótábbnak járó díjat akár meg is nyerhetném, sőt lesöpörnék mindenkit a színpadról. Ryan most próbálta a tudtomra adni az érzéseit, mert ezek szerint igencsak vannak neki, de én inkább ellököm magamtól. Tényleg nem akartam, hogy ezzel most közelebb kerüljön hozzám, mert már így is sikerült neki, és ha kiderül, hogy az övé a gyerek, mi pedig ugyanúgy folytatjuk ezt az egészet, utána én nagyot koppannék. Akár képes lennék belészeretni.

Megráztam a fejemet és szipogva mentem be a házba, ahol a többiek épp akkor huppantak le a kanapéra, mintha nem is nézték volna végig ezt az egészet.

- Kérsz egy kakaót? – pattant fel Lola, rá pillantottam és amint megláttam az arcán azt a keserű mosolyt, a szám megremegett. A jobb kezemmel takartam el az arcomat és úgy sírtam, lehet túl késő és már elkezdtem belészeretni. – Ó, Tiny…

- Ne, nem kell semmi. Jól vagyok. – hát színésznőnek nem lennék jó, hisz a könnyeimtől nem is láttam. Rendbe kellene szednem magamat, de olyan nehéz, ez a legnehezebb.

Nem beszéltem senkivel csak elmentem fürdeni, aztán még egy kicsit Hayley-ék szobájába voltam, de inkább csak hallgattam őket, valamiért nem volt kedvem semmihez sem hozzászólni. Már kezdtem megunni, hogy olyan mézes-mázosan beszéltek egymással, illetve Kai be is aludt, ezért visszamentem a szobába és egy szó nélkül raktam egymásra az ágyneműmet és eltakarva vele az egész fejemet próbáltam kivinni a szobából.

- Hová mész? – imádom mikor ilyen rekedtes a hangja, de nem szabad megtörnöm.

- A kanapéra. – motyogtam.

- Ha nem akarsz velem aludni, akkor te maradj itt, én majd lemegyek. – sóhajtott fel. Megreccsent az ágy, szóval gondolom felült, vagy nem is érdekel, hogy mit csinálhatott.

- Nem kell. – és ezzel sikerült kilépnem az ajtón. A lépcsőn majdnem legurultam, de nem nagyon érdekelt, a kanapé sarkába beraktam a párnáimat, aztán bebújtam a takaró alá.

A nap ereje kezdett egyre inkább erősödni, elvégre is már április volt, a virágoknak szükségük volt a fényre, hogy szépen tudjanak nyílni. A réten csak én voltam ott egyedül, egy hosszú, tizenkilencedik századi ruhát viselve. Egy kosár volt a kezemben, amiben gyümölcsök voltak, a széles folyó mellé ültem le és néztem, ahogyan csillog.

- Nem kellene egyedül itt lenned. – ez a néha rekedtes hang megnyugtató, de nem ehhez a képhez illik.

- Otthon csak a baj van, a bátyám pedig elment. – megrántottam a vállamat és ránéztem, ahogy leült mellém.

- Ez egy veszélyes hely, te pedig nem tudod magad megvédeni. – megrázta a fejét, aztán eldőlt a fűben, a fejét pedig az ölembe helyezte.

- De te itt vagy, most is.

- És mi van, ha egyszer nem tudok melletted lenni? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Apám hozzám akar adni egy nőt, állítólag az én gyerekemmel várandós. Többet nem találkozgathatunk.

- Csak ezért jöttél? – szívbemaró érzés volt látni a meggyötört arcát.

- Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni.

- De hát már elveszítettél. – suttogtam és leemeltem a fejét a combjaimról és megfogva a kis kosaramat indultam el hazafelé. Lépteket hallottam magam mögül, ezért azt hittem, hogy ő követ.

- Destiny! – kiáltott felém és oldalról fellökött és elém támaszkodott. Érdekes hangokat hallottam, aztán lenéztem az ölembe, ahol a ruhámat vörösre festi a vére. Kikerekedett szemekkel néztem, aztán megfogtam az arcát, de nem tudtam nem megnézni, hogy mi történik körülöttem. Egy ember fekete ruhába öltözve szaladt el, Ryan-t átszúrta egy karddal és több apró éles fegyver állt a hátába. Felsikítottam és már csak a sötétséget láttam.

Zilálva ébredtem fel, teljes sötétség borult a nappalira és kicsit félelmetes volt, de ez kevésbé érdekelt. Valaki ült mellettem, ezért megijedtem, de aztán csak láttam, hogy Ryan az. Hevesen dobogó szívvel tapogattam át a mellkasát, aztán az arcát is megfogtam és aggódva, félelemmel néztem rá.

- Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdeztem kapkodva a levegőt.

- Persze, jól vagyok. – motyogta fáradtan. Totálisan hülyének nézhetett, de rettentően megijedtem, hogy ez az egész a valóság, és tényleg súlyosan megsérült.

- Biztos? – újra megnéztem őt és tényleg semmi nem történt, csak egy álom volt szerencsére.

- Biztos. Mi történt? Mi a baj? – kérdezte miközben a fülem mögé tűrte a hajamat utána pedig megöleltem.

- Csak rosszat álmodtam. – motyogtam és beszívtam a kellemes férfias illatát. Komolyan féltem, hogy elveszítettem örökre. – Itt maradsz? – beleharaptam az alsó ajkamba és vártam a válaszát.

- Nem lenne kényelmesebb fönt? – kérdezte bizonytalanul, de nem tudtam ezt már felfogni annyira kába voltam. – Oké, maradok. – mondta és belülre telepedett le. Kénytelen voltam szinte rajta feküdni, de engem nem zavart. Minél közelebb hozzá, annál jobb. Elkezdte simogatni a hátamat, ami megnyugtató volt, de a lábam kilógott a takaró alól, ezért kénytelen voltam felülni és elrendezni ott a dolgokat.

Visszafeküdtem a mellkasára és csak hallgattam, ahogyan vert a szíve és élveztem, ahogyan a mellkasa fel-le emelkedett.

- Amit mondtam a kertben, az igaz, és tényleg fogalmam sincs, hogy mi lesz Tammin-nal, csak te vagy az a biztos pont az életemben. – suttogta és egy puszit nyomott a fejemre.

- Ez akkor sem ilyen egyszerű és…

- Ha te el tudod fogadni, akkor valójában ennyire egyszerű. – suttogta. Nem tudtam válaszolni, de nem is akartam, hisz még én sem tudtam, hogy mit érzek vele kapcsolatban, már ha érzek bármit is.

- Dean, hányszor mondjam még el, hogy ne nézd őket és ne is fényképezz!

- Konan, ne kiabálj már, mert felkelnek!

- Mindketten menjetek onnan!

- A francba is, már rég fent vagyok és kussoljatok már. – végül Ryan hangjára ébredtem fel, ahogyan próbál halkan kiabálni a többiekkel, mert nem akart felébreszteni. Az arcomat a mellkasába nyomtam és kicsit beledörgöltem a homlokomat, ezzel tudatva, hogy fent vagyok.

- De olyan cukik vagytok. – nyávogott Dean, mire felsóhajtottam. – Oké, megyek na.

- Jó reggelt. – suttogta. Újra behunytam a szemeimet és naivan reménykedtem abban, hogy vissza tudok aludni.

- Hayley! Szükségem van… Ó, szóval ezért kellett csöndben lenni. – nevetett fel Kai, aztán lehuppant a fotelbe és minket nézett. – Akkor most szent a béke? Egy pár vagytok? Eljegyzés? – kérdezte mosolyogva.

- Fogd már be. – morogtam és a földről felvettem az egyik díszpárnát és csak reméltem, hogy vakon eltalálom azt az idiótát, de a hangok alapján elbénáztam egy kicsit.

- Ez gonosz volt, Ryan neveld meg az asszonyt.

- Kai, fejezd már be. Drágám, mikor viszel haza? – Ryan anyukájának a hangja elég közelről jött, de nem tudtam felé fordulni, ezért inkább lemásztam az alattam lévőről és leültem a földre.

- Már haza is mész? – kérdeztem kicsit szomorúan, hisz alig volt esélyünk beszélgetni vagy valami.

- Igen, szeretnék a férjemmel is találkozni, ő még nem tudja, hogy megmentettetek, de egyik délután elmehetnénk kávézni, hogy jobban megismerhessem a menyemet. – nevetett fel.

- Anya, ne kezd te is. – morogta Ryan, én pedig zavaromban elfordítottam a fejemet.

- Jajj ugyan, csak vicceltem, de tényleg elmegyünk majd kávézni. – Ashley megsimította a vállamat és kedvesen mosolygott rám. Bólintottam egyet aztán feltápászkodtam a földről.

- Nem lehetne, hogy Adam visz el? – kérdezte Ryan sóhajtva.

- Tudtommal a bátyád és az apád nincsenek olyan viszonyban. – Ashley összehúzta a szemöldökét.

- Ja, de jelenleg ha Ryan a Vágyak Mennyországa közelébe merészkedik, akkor egy lövéssel vége. Kicsit Destiny felforgatta a munka haladását, és ezért az öcskös kapott. – szállt bele a beszélgetésbe Adam is, én pedig abban a pillanatban szálltam ki belőle és inkább bementem a konyhába. Leültem az asztalhoz és Hayley-t és Kat-et néztem, akik észre se vettek, csak akkor mikor Konan is bejött és hozzám szólt. Érdekes pillantgattam szét és észrevettem egy fekete-fehér képet a pulton, ezért odamentem és megnéztem.

- Des, ne… vagy nézd meg nyugodtan. – sóhajtott fel Hayley és megrázta a fejét.

- Ha engem kérdeztek, akkor biztos vagyok benne, hogy az a gyerek nem Ryan-é. Az a csaj egy álszent kis ribi. – morogta és a nagy kést belecsapta a vágódeszkába, így az úgy maradt mikor levette róla a kezét.

- Kat, ő egy kisbaba anyukája. – hihetetlenül meredtem rá a szőkeségre. Tudom, hog ynagoyn őszinte és szókimondó, de ez már akkor is durva.

- Nézd Destiny, én sosem bírtam azt a csajt, mert képes volt elfogadni, hogy Ryan még egy kutyás is többre tartott nála és aztán majdnem egy év után betoppan, hogy terhes és biztosan az az idióta az apja. Szerintem csak annyira kiborult, mert Ryan-nek már nem kellett az ágymelegítője, hogy ezt a hülyeséget kitalálta, hogy magához láncolhassa. Amúgy szerintem annak a csajnak valami itt bent sincs rendben. – mutogatott a fejére, aztán újra megfogta a kést és folytatta a zöldségek feldarabolását és kicsit bizonytalanul álltam a dologhoz, hogy Kat kezében egy ilyen veszélyes tárgy legyen, mikor felidegesítette magát.

- És ha tényleg az ő gyerek? – kérdezte Konan felhúzott szemöldökkel.

- Akkor Ryan elcseszte az életét, mert az egyetlen olyan személyt, aki előhozta egy kicsit is a régi énjét, el fogja veszíteni.

- Kat, fejezd be, kérlek. Épp elég nehéz magammal lejátszanom ezt a menetet, nemhogy még mellé tőletek is ezt halljam. És ez szörnyen fáj. – mutattam fel a képet, aztán visszavágtam az asztalra.

- Lányok, Ashley elmegy. – kiabált be Eric. Még mindig a képet néztem és csak akkor mentem ki én is mikor Hayley megfogta a vállamat. Megvártam, amíg mindenki megölelgeti a fekete hajú nőt, aztán én is jó szorosan magamhoz szorítottam.

- Kérlek, vigyázz a kisfiamra. Úgy érzem, hogy talán, végre újra képes lesz szeretni egy lányt. Légy vele türelmes és ne gondolkozz annyit azon a nőn. – suttogta. Elképedve hallgattam, de aztán bólogattam és elengedtem. – Akkor hát, nagyon hálás vagyok nektek, majd egyik nap mind átjöttök és főzök valami istenit, mint régen. Des, a kávézást meg majd megbeszéljük. – mondta és beült az autóba. Mosolyogva integettem neki aztán gyorsan bementem a házba, mert ha egyszerre akarnánk vagy húszan bemenni, abból tömegverekedés keletkezne, legalábbis a fiúk miatt biztosan.

- Foci? – kérdezte Eric és a kezébe már ott volt a labda.

- Jó, de legyen tétje. – mondta mosolyogva Kai.

- Milyen tétet akarsz, te idióta? – Hayley egyenesen most hülyének nézte szerencsétlen srácot, szegény még csak most jött rá.

- A vesztes csapat takarít két hétig. – ajánlotta fel Konan, amin felnevettem, hiszen tényleg mindig mi takarítunk.

- Az a nők dolga Kicsikém. – mondta Dominic.

- Hát persze, és akkor mi a férfiak dolga? – kérdezte Kat felhúzott szemöldökkel.

- Sört inni és focit nézni, na meg megenni az ebédet. – mondta Dean, mire megforgattam a szemeimet.

- Mi lányok is ugyan úgy tudunk focizni. – mondtam keresztbe font karokkal.

- Hát persze Tündérem. Egy kört nem tudtok lefutni. – nevetett fel Eric.

- Oké, akkor fiúk a lányok ellen. A vesztes nem egy egész napig kiszolgálja a másikat. – mondta Hayley és a kezét nyújtotta Kai felé.

- Édes vagy. – nevetett fel, de elfogadta a kézrázást.

- Én azt hiszem, hogy kihagyom, inkább befejezem az ebédet. – mondta Lola meglepő nyugodtsággal, ezért jó alaposan végigmértem, de nem találtam semmi furcsát rajta.

A meccset három góllal nyertük meg, bár a fiúk szerint csaltunk, de nem volt benne a szabályban, hogy nem lehet használni a bájainkat, vagy a mellünket, ezért a mai napon a srácok szolgálnak ki minket.

- Ryan, hozz nekem egy pohár vizet, annyira kimerültem. – sóhajtottam fel és elkezdtem a kezemmel legyezni magamat, aztán kicsit feljebb húztam a pólómat.

- Hát persze. – morogta és bement a konyhába. Hát ezt a pozíciót nem neki találták ki, de ez engem nem zavar, csak őt. – Esetleg megitathatlak? – kérdezte ironikusan mire felcsillantak a szemeim. – Csak vicceltem Des.

- Én pedig nem, Ryan. – mosolyodtam el, de az arcomról egyből lefagyott mikor nyitódott a bejárati ajtó és meghallottam annak a lánynak a hangját. Miért kell mindig elrontania annak a nőnek a napomat? Attól függetlenül, hogy ez a második alkalom, hogy találkoztunk, eléggé unszimpatikus. Megforgattam a szemeimet és újra Ryan-re néztem.

- Egy pillanat. – morogta és egyre közelebb jött felém, a kezét az arcomra helyezte és hüvelyk ujjával kezdte simogatni az arcomat. Behunytam a szemeimet és hagytam, hogy kivegye a kezemből a poharat. – Még mindig annyira sajnálom, hogy így történt, de amit tegnap mondta, az igaz. – nem gondoltam volna sosem, hogy megélem azt, hogy Ryan bocsánatot kér tőlem. Az ajkai az enyémekre tapadtak, de csak pár másodperc erejéig. Nem mélyítette el a csókot, inkább sok puszit adott a számra. – Elvesztettem a fogadást. – sóhajtott fel, de aztán még egy puszit nyomott a számra.

- Tökmindegy, mert így is-úgyis az én kívánságaimat teljesíted ma, nem igaz? – kérdeztem egy kis mosollyal.

- Ahogy mondod. – ő is elmosolyodott és még sok puszit kaptam a számra.

- Ó haver, értem, hogy nagy a szerelem most, de itt a gyereked anyja. – forgatta meg a szemeit Eric. Elengedtem Ryan-t, hogy menjen a dolgára, de azért egy szomorú mosollyal végignéztem, ahogy aggódva lepillant Tammin hasára, ő akarja ezt a gyereket.

- Lehet, hogy… Lehet, hogy nem tud úgy szeretni téged, ahogyan te elképzeled. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret… Önmagához képest maximálisan. – mondta Kat miközben átkarolta a vállamat. – És ezt komolyan mondom.

- Szerinted szeret engem? – kérdeztem félve.

- Szerintem igen, csak még ő sem képes bevallani, mert fél. Légy türelemmel, mert melletted fog maradni. – mondta, amin elmosolyodtam. Végül is kinek higgyek, ha nem a gyerekkori barátjának? Ryan szeret, és lehet, hogy én is őt.