1. rész - Az élet sötét oldala

Sziasztok! 

Tudom, szerdára ígértem, hogy jelentkezek, de közbe jött egy fontos találkozóm, de ma már itt van az első rész. Remélem megtetszik a történet és olvasni fogjátok! Ha tetszik, írj eg ykomit vagy iratkozz fel! :)
Jövőhéten találkozunk! xx

Destiny Rose Wright

Egy nagy sóhajtás kíséretében kortyoltam bele a kávémba, ami meglehetősen életmentő szerepet játszik mostanában a kis világomban. Bár elegem van az itteni nyüzsgésből, de az otthonomat már börtönnek éreztem és a tűréshatárom szélén táncolgattam, vagyis inkább a szüleim, akik mostanában egyre többet veszekednek. Miattam.

Annyira irigylem a bátyámat, hogy már kiszabadult ebből az unalmas életből, és örülök a sikereinek, mégis rettentően hiányzik.

A kávézó ajtaja hirtelen kicsapódott és megláttam Lola-t, ahogyan nagy mosollyal és teli energiával közelített felém, mögötte pedig legjobb barátnőm, aki beletörődött, hogy nem figyelnek rá. Lola lepattant mellém és közvetlen a fejem elé nyomta bal kacsóját, amin természetesen ott díszelgett a nagy gyémánt.

- Megmondtam. – rántottam meg a vállamat, majd rájöttem, hogy ennél többet kellene reagálnom, hisz mégis a bátyám menyasszonya lett. – Őszintén boldog vagyok miattatok. – mosolyogtam rá kedvesen. Hayley csöndben leült közénk és az itallapot kezdte el tanulmányozni.

- Egy órán keresztül mesélte, hogy hogyan kérte meg a kezét Nate. Elzsibbadt az agyam. – eldobta az itallapot és hátradőlt a széken.

- Valahogy most az sem tud leverni, hogy ismét megnyerted a fogadást. – mosolygott Lola és csak a gyűrűt nézte, de tudtam, hogy nekem szánta.

- Hát igen, ebben az évben ez a kilencvenharmadik, amit zsinórban megnyerek. – egy elégedett mosoly csúszott az arcomra és egy újabbat kortyoltam a fekete kávéból.

- Nem érdekelnek a kifogások, a koszorúslány ruha barack színű lesz. Az tökéletesen megy a gyémántba vésett virágok színéhez. – na igen, sejtése sem volt, hogy a gyönyörű gyűrűjét én segítettem kiválasztani, persze a fogadást sokkal előbb megtettük, még mielőtt tudtam volna a bátyám tervéről.

- Beszélhetnénk végre másról is? – kérdezte Hayley és a fejét rögtön bele is csapta az asztalba. Erre végre kijött a pincérnő és felvette a rendeléseiket, úgyhogy újra hármasban maradtunk.

- Tiny, felvettek az orvosira? – kérdezte Lola. Hihetetlen, hogy hogyan áttanulta a becenevemet. Így csak a bátyám szokott hívni, persze vicces volt ez a történet is. Mikor már fél éve együtt voltak, akkor én is nagyon jóban lettem vele, aztán elmentünk hárman a mekibe, ott pedig feltűnt neki az érdekes becenév. Lola kijelentette, hogy mivel ő és Nate már régóta egy pár, ezért, amit a bátyámnak szabad, azt neki is, persze ez fordítva is működik náluk, és hát így lettem Lola számára is Tiny.

- Még nem jött levél. De azt tudom, hogy Hayley-t felvették, és ezért nagyon büszke vagyok rá. – mondtam mosolyogva és megfogtam legjobb barátnőm kezét. – Fogadjunk, osztályelső leszel. – nyögtem ki, ami izgatta a fantáziámat.

- Ez már túlzás, ezért tartom a fogadást. Ha nyerek, akkor meghívsz egy vattacukorra. – felelte nagy mosollyal, majd a kézrázás után fel is írta a telefonjába, feleslegesen, hisz én ezeket mindig megjegyzem.

A lányok megkapták italukat, így végre csendbe maradtak, egy ideig. Lola fürkésző tekintete nagyon zavart és bár nem beszélt, így is úgy éreztem, mintha ezernyi információt közölne velem.

- Nem alszol ma nálunk? – végre feltetette a kérdést, végre megszólalt, így befejezte ezt az idegesítő bámulást.

- Ma ünnepelnetek kéne nem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Eszem ágában sincs ma náluk aludni, hisz ez egy különleges nap, nem fér bele, hogy a hugica is ott legyen.

- Ráér. – legyintett egyet, de csak megráztam a fejemet.

- Ma nem hiszem. – motyogtam és kikanalaztam a maradék habot a poharamból. – Viszont valami még nagyon érdekel. Hayley, kivel találkozgatsz? Azt hiszed, hogy olyan nagy városban élünk, ahol nem láthatlak meg titeket? Ki az? – a kíváncsiság teljesen felpörgetett, hisz Hayley-nek még nem nagyon jött össze semmilyen kapcsolata, és már ideje lenne.

- Mi?? – a hangja talán az opera énekesekét is megütötte, ezzel az egy szóval. A feje teljesen vörös lett és csak a kávéját kevergette. Tudtam mire gondolt és kicsit megmosolyogtatott, hogy nem sikerült teljesen megölnöm a szégyenlős énjét.

- Úúú, dúl a l’amour? – Lola teljesen ráhajolt az asztalra és a zavarban lévő lányt nézte. Mikor rájött, hogy még nem fog mondani semmit, ezért felém fordult. – Mit tudsz róla? – kérdezte.

- Nem sokat, csak annyit, hogy egy fejjel magasabb nála és szőke haja van. Na meg nem egy csóró családból származik. De kikérem magamnak, a legjobb barátnőd vagyok, igazán bemutathatnál neki. – szomorú fejet vágtam, de még az sem hatotta meg. Ennyire komoly lenne? – Rendben. Ha nem akarod elkiabálni, akkor nem faggatózunk. Viszont nekem mennem kell, még el kell intéznem valamit. – felálltam és a megfelelő összeget a kávéért ott hagytam, hogy a lányok fizessék ki. Egy-egy puszival elintéztük a köszönést, úgyhogy hamar szabadultam. Meglepődve jöttem rá, hogy a nap már az utolsókat járja már, de nem féltem, hisz egy öt perces sétával hamar hazaérek.

Beütöm a kapukódot, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat megyek fel az ötödik emeletre. Mivel a szüleim itthon voltak, ezért egyből benyitottam, hangosan köszöntem és bevágtattam a konyhába. Anya mosolyogva fordult felém, majd a pultról levett egy borítékot és a kezembe nyomta. Megláttam az egyetem logóját és a szívem vadul kezdett kalapálni. Óvatosan bontottam ki a borítékot és még óvatosabban nyitottam ki a papírt. Apa megszorította a vállamat és türelmesen várta, amíg kinyitom azt. Nem érdekelt a sok hablaty, csak az, ami vastagon kiemelve szerepelt középen.

- Sajnálattal közöljük, hogy Destiny Rose Wright nem nyert felvételt iskolánkba… - csak ennyit láttam és csak ennyit voltam képes motyogva felolvasni. A szemeim megteltek könnyekkel, mérgemben a levelet kettétéptem majd eldobtam és szó nélkül vágtattam el a szobámig. Bedőltem a plüssökkel teli ágyamba és csak folyattam a könnyeimet. Hát ezért tanultam tizenkét évig? Ezért voltam végig kitűnő? Szart se ér a kemény munka, nem, nincsenek megelégedve az ambícióval és a tökéletes bizonyítvánnyal, az érettségiről pedig ne is beszéljünk. Kevés dolog volt, amiben ennyire hittem, ezen kívül csak Nate és Lola kapcsolatában, de ezek után már megfontolom, hogy mibe fektetek időt és mibe nem. Szörnyen fájt, hogy a levéllel képesek voltak összetörni az álmomat.

Persze ami még jobban bántott, hogy a szüleim ismét kiabáltak egymással és egymást okolták a kudarcom miatt, aminek nem örültem, hisz senkinek sem a hibája, csak az enyém. Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy elhordják egymást mindennek, ezért felkaptam egy pulcsit és a telefonomat az ágyamon hagyva vágódtam ki a lakásból. Talán észre sem vették, hogy elmentem, annyira el vannak foglalva a veszekedéssel.

Csak üres és bamba fejjel mentem a városba, nem figyeltem merre kanyarodok, hogy hol is vagyok és talán ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Kiabálásra lettem figyelmes, ezért kizökkentem a kis depressziómból és körül néztem. Teljesen ismeretlen negyedbe kerültem, próbáltam higgadt maradni, de ezek a fájó kiabálások a reménytelenséget juttatták eszembe. Benéztem a következő utcán, ahol megláttam két fekete öltönyös embert, az egyik lefogott egy fiút, míg a másik ütötte. Egy fekete hajú, ránézésre nő, de szerintem férfi, fehér ruhát viselt és a kezében egy fegyver volt. Csak nézte, ahogy a gorillák kiverik a fiúból az életet. El kellene futnom, az lenne a legjobb, de persze megint csak előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna.

- Hé! – kiabáltam oda. – Mit művelnek? – közelebb merészkedtem.

- Tűnj el innen kislány, ez nem a te ügyed. – fordult felém a hosszú hajú férfi.

- Hagyják abba, vagy hívom a rendőrséget! – próbáltam fenyegetőzni, kevés sikerrel, hisz mind a hárman csak elkezdtek nevetni. Természetesen az eszembe se jutott, hogy a telefonom nincs nálam. A férfi felemelte a fegyver a fiúra, kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a nagydarab idióták mosolyogva várják a meleg vért. De ezt nem hagyhatom! Hirtelen megindultam és lefogtam a csávó kezét, amiben a fegyver volt és jól alá rúgtam. Természetesen a matematika jelenleg nem volt az erősségem, miszerint három az egy ellen egyenes út a halálhoz, főleg, hogy a két nagydarab megfelel összesen hat embernek. Az egyik barom lefogott és a falhoz nyomott, a szívem a torkomban dobogott és egy idő után rájöttem, hogy a kapálózással nem érek el semmit. A másik idióta elém lépett majd egy jobb horgost mért az arcomra. Felsikkantottam fájdalmamban, de ez inkább elment volna valami állat nyöszörgésének. A fülemet hirtelen csapta meg a lövés hangja, kikerekedett szemekkel nézem, ahogy a srácban elmúlik az erő és eldől a földre, a fejéből pedig úgy folyik a vér, mint egy patak. A szám tátva maradt és elkezdtem egyre inkább félni, a könnyeim egyre inkább csak elhagyták a helyüket. A fekete hajú férfi most felém fordult és rám vicsorgott.

- Túl sokat tudsz, meg kell, hogy öljelek. – mondta egy undorító vigyorral. Behunytam a szemeimet, hogy hamarabb túl legyek rajta, de nem érkezett az az érzés, még mindig éreztem, hogy élek. Hirtelen szabad utat nyertek végtagjaim, így egyből a megszorított nyakamhoz kaptam. Vártam a fájdalmas landolást, de az nem következett be, helyette meleg karok fogadtak. Nem mertem kinyitni a szemeimet, bár megmentettek, de ki tudja mi lesz? Igaza volt a csávónak, túl sokat tudok már most.

- Hé, mi legyen vele? – kérdezte egy szimpatikus hang, ami elég közelről hangzott.

- Vigyük be leápolni a sebeit. – felelte egy, az előzőnél sokkal ridegebb hang. A szívem még mindig úgy dobogott, mintha meg akarna szűnni létezni. – Kenny-t is visszük.

- Helló, lábra tudsz állni? – annyira elhittem, hogy igazából észre se vesznek, hogy nem fogtam fel elsőnek, hogy hozzám szólt a kedvesebbik, bár ezek ellenére megszólalni sem tudtam. Megpróálkozott azzal, hogy talpra állít, de a lábaim feladták a szolgálatot, úgy remegtek, mint a kocsonya. A fenekemre huppantam és csak bambultam magam elé. Egy gyilkosság szemtanújává váltam. És mi van, ha most engem fognak megölni. Hirtelen kaptam fel a fejemet a két srácra, a kék szemű csak kedvesen mosolygott rám, míg a másik ridegen nézett. Féltem tőlük, hiába mosolygott a szőke, féltem, el akartam menni, de jelenleg állni sem tudok, az arcom pedig egyre jobban zsibbad, a nyakamról pedig ne is beszéljünk. – Nem fogunk bántani. – guggolt le elém a szőke. Félve néztem a szemibe.

- Akkor? – kérdeztem elhaló hangon. Csak a bátyámat akartam most, hogy átöleljen és megnyugtasson arról, hogy ez csak egy álom.

- Na, meg tud szólalni. Indulás, itt az autó! – mondta a barna hajú srác. A tekintetemet az arcára tereltem és akaratlanul a szemeibe néztem, teljesen megakadtam ott, ahogy ő is csak engem figyelt, viszont egyre inkább halkultak el a zajok körülöttem, már csak láttam, ahogy még a srác szája mozog, viszont egyre inkább sötétült el minden.

Olyan nehéznek éreztem a végtagjaimat, de mégis legjobban a nyakam és a bal arc felem fájt. Lassan kinyitottam a szemeimet, azt hittem, hogy egyedül vagyok, de ekkor nyílt az ajtó, egy hosszú szőke hajú lány lépett be, mikor meglátta, hogy felébredtem elmosolyodott kicsit. Az ágyamhoz húzott egy széket és leült mellém.

- Hogy vagy? – kérdezte és a kezét a homlokomhoz emelte. – Nincs lázad, ez jó. – mondta és lenyúlt az ágyam mellé, elővett egy üveg vizet és felrakta a mellettem lévő kis szekrényre. – Fel tudsz ülni vagy segítsek? – kérdezte, de sajnos ezt a fajta félelmemet nem tudtam magamban lerendezni. Abban reménykedtem, hogy mire kinyitom a szememet, újra a szobámba leszek, de, sajnos ez nem egy álom. Megpróbáltam saját erőmből felülni, de a nyakam szörnyen fájt, ahogy megmozdultam. A szőke hajú lány mosolyogva felállt és elhagyta a szobát. Mi van? Most meg itt hagy? Mennyire szemét húzás ez? Pár percig duzzogva vártam, ekkor újra kinyílt az ajtó és a szőke hajú srác lépett be rajta, mögötte pedig a lány.

- Remek, felkeltél, pont mikor aludni kéne. – sóhajtott fel.

- Nem tehetek róla, hogy teljesen kiütöttek. – morogtam neki és behunytam a szemeimet. Gondolom éppen már aludt, mert egy alsónadrág volt rajta, meg egy alvósapka. Nevetségesen festett, de mégis illett hozzá.

- Valójában, de. Csak te tehetsz róla, hogy most itt fekszel egy nagy lila folttal az arcodon. – ezt a rideg hangot bárhonnan felismerném, most mégsem örültem neki.

- Ryan!!! – mordult rá a szőke lány. Szóval Rayn-nek hívjak, végre tudok egy nevet. – Gondoltam, hogy nem téged zargatlak ezzel, mert túl elfoglalt vagy, de csak nem bírtad ki, igazam van? – kérdezte a lány felhúzott szemöldökkel. E közben a szőke hajú srác segített felülni, így már teljesen máshogy láttam a szobát. Nem volt világos, mint ahogy vártam, és nem csak azért, mert kint már régen beesteledett. A falak fekete és fehér színben pompáztak, míg a bútorok teljesen feketék voltak. Egészen jó szoba egy depressziósnak. Elfintorodtam, ahogy arra gondoltam ez egy nem normális szoba, senkinek sem egészséges. Fogadjunk Ryan-é.

- Mivel az én szobámba lett berakva, ezért nyílván megnézem, hogy egyben van-e még a berendezés. – morogta és beljebb jött az ajtón. Elmosolyodtam, hogy megint igazam volt, és most eggyel több lehetne a fogadásaim nyerésének száma.

- Hozok valami kaját. – sóhajtott fel a szőke srác.

- Inkább bízd rám, nem szeretnék megint ételmérgezést kapni. – pattant fel a lány és gyors léptekkel elindult az ajtó felé, ott megpaskolta Ryan vállát, majd elhagyta a szobát. Behunytam a szemeimet és gyorsan elnyeltem a feltörni készülő sírásomat. Egy nagyot sóhajtottam és kitakartam magam, majd a lábaimat a padlóra helyeztem.

- Mégis mit csinálsz? – kérdezte Ryan felhúzott szemöldökkel.

- Mi lenne, ha egyszer nem a gúny beszélne belőled? – kérdeztem flegmán, majd ráálltam a lábaimra. – Hazamegyek. – morogtam és elkezdtem a cipőmet keresni, de sehol sem találtam.

- Nem kéne. – jegyezte meg a tarkóját vakarva a szőke srác. – Várd meg a reggelt, egyedül úgy sem találsz haza.

- Azért nem vagyok ennyire szerencsétlen! Lehet, nem tudom, hogy hol vagyok, de innen minél előbb el szeretnék tűzni. Mégis mi okom lenne bízni bennetek? – akadtam ki. A csuklómon lévő hajgumival összefogtam a hajamat és elindultam az ajtó felé, ha cipő nélkül kell hazamennem, akkor úgy fogok.

- Mondjuk, mert megmentettük a szánalmas kis életedet. – morogta és egyre közelebb jött, ezért én egyre csak távolodtam.

- Attól még bánthattok, ki tudja mit csináltatok velem, míg eszméletlen voltam. – hirtelen megeredt a nyelvem és ezért a barna hajú srác már lelökött az ágyra.

- Feküdj nyugodtan. Mindjárt kapsz kaját, aztán gyógyszert. – morogta és hátat fordított nekem.

- Majd biztosan elfogadom. – mondtam durcásan és a mellkasom előtt összefonódó kezeimet néztem.

- Nem fogod fel, hogy nem akarlak bántani? – egyre hangosabban és ingerültebben beszélt, ezért újra a félelem járta át a testemet és nem az a bátorság, ami miatt köszönhetem a nagy számat.

- Ryan, elég! – mordul rá a szőke hajú srác, akinek a nevét még mindig nem tudom.

- Persze, mindig engem kell lecseszni… - morogta az orra alatt, majd levágódott egy fotelbe. Mi nincs ebben a szobában? Ja, a cipőm.

- Nagyon nem szívesen hagylak itt… - a kék szemű kérdőn nézett rám, míg én felhúztam az egyik szemöldökömet. – Hogy is hívnak? – kérdezte. Egy fintor terült szét az arcomon, semmi kedvem sincs ahhoz, hogy megmondjam nekik.

- Destiny. – morogtam halkan.

- Szóval, nem szívesen hagylak itt Destiny-vel, mert egy bunkó idióta vagy vele, de muszáj elintéznem valamit. Kat mindjárt visszajön, kérlek, ne rendezz balhét és ne ijessz rá. – kérlelte a barátságosabb egyén, majd egy nagy mosolyt küldött felém és eltávozott a köreinkből.

- Idióta. – morogta Ryan. Az üveg víz felé nyúltam, mert úgy éreztem, hogy mindjárt kiszáradok. Éppen mikor elértem volna a kezeim megálltak, nem tudhatom, hogy mit raktak bele, így inkább visszahelyeztem az ölembe a kacsómat. – Te meg szánalmas vagy. Még hányszor mondjam el, hogy semmi kedvem megölni téged? – morogta tovább.

- Inkább nem hiszek neked. – mosolyogtam rá cinikusan.

- Rohadt idegesítő vagy. - puffogott, majd felállt és mellém lépett, kinyitotta az üveget és a víz felét megitta, aztán felém nyújtotta. – Látod? Nem mérgező. – sóhajtott fel. Elvettem tőle az üveget, majd, mint aki már egy hete nem jutott folyadékhoz, úgy ittam azt.

- Csoda, nem öltétek meg egymást. – lépett be, ezek szerint Kat. – Remélem, szereted a rántottát, mert most azt csaptam össze gyorsan és raktam egy zsömlébe. – mondta mosolyogva és az ölembe helyezte a tálcát. Félve pillantottam hol a lányra, hol pedig a szendvicsbe. Nem megy az, hogy megbízzak bennük, pedig Kat tényleg kedves és aranyos lánynak tűnik.

- Kezdesz nagyon bosszantani. Egyél már! – szólt rám Ryan, de csak szúrósan pillantottam rá, viszont még mindig nem sikerült rászánnom magam, hogy beleharapjak a szendvicsbe, pedig a gyomrom majd megveszett az éhségtől.

- Tudod mi a baj Ryan? Hogy bármit tesz bárki, az neked sosem jó. Ha egyből elfogadna mindent, akkor az lenne a baj és azt mondanád, hogy óvatlan, könnyű préda. Úgyhogy fogd be. – mordult rá Kat, mire sóhajtottam és a tálcát felé nyújtottam.

- Haza akarok menni. – morogtam. Megvártam míg Kat kiveszi a kezemből a tálcát, majd felálltam és elindultam az ajtó felé, csak sajnos azzal nem számoltam, hogy Ryan-t sikerült teljesen felidegesítenem. Elkapta a karomat majd a legközelebbi falhoz nyomott teljes testével. Mindenem remegett a félelemtől, így a szemeimet is csukva tartottam, ám mikor hozzáért az államhoz egyből kipattantak a zöldek és egyenesen az ő sötét barna szemeivel találkoztam.

- Élvezed, hogy az agyamra mész? – az eddigi nyugodtsága lankadt kicsit és egyre feszültebb lett, én meg egyre inkább féltem tőle.

- Ryan! Elég. – mondta Kat, de hát semmit sem használt.

- Fogd be! – kiabált Kat-re Ryan teljes hangerejéből. A félelmem egyre inkább átjárta a testemet és a könnyeim is megeredtek. Ryan ellökte magát tőlem, majd megragadta a csuklómat és elkezdett maga után húzni. időm sem volt megnézni a házat ahol eddig voltam. – Ha haza akarsz menni, akkor menjél. Nem érdekel. – morogta és kicsapta a bejárati ajtót. Lementünk fél emeletet és beszálltunk egy liftbe, majd megnyomta az első emeleti gombot. Hamar leértünk, ám nem várt dolog ért, egy hatalmas vörös függöny volt előttünk, amin át is tolt. A zene üvöltött, büdös cigaretta szag járta át a helyet, na, az alkohol szagáról ne is beszéljünk. Hányingerem lett a helytől, ahogyan körbe néztem, vékony lányok mű mellekkel csúsztak-másztak azon az egy rúdon, míg a férfiak fogdosták őket és pénzelték a kurvákat, volt, aki nem bírt magával és előcsapta a nemi szervét. A jobb kezemet a szemeim elé raktam, mert nem akartam többet látni ebből a helyből. Hirtelen sok matató kezet éreztem magamon, ezért felsikítottam és megdermedtem, de ezt a mögöttem lévő észre sem vette, ezért nekem jött, és úgy állt meg egy pillanatra, hogy a hátam a mellkasának döntöttem. Meleg kezek csúsztak a derekamra és ugyan ilyen közelséggel vezetett tovább a helyen át. Hirtelen hideg levegő csapta meg az arcomat, majd fájdalmasan landoltam a betonon. – Tessék, ha túléled, hazajutsz. – és ezzel egy hangosat csapódott a vasajtó. Komolyan itt hagyott? Remegve álltam fel és néztem körül, a város legborzasztóbb negyedének valószínűleg a közepén tartózkodhatok. Nagy fényes betűket láttam meg magam előtt, ahonnan az előbb kijöttem, ami csak annyi volt, hogy a „Vágyak Mennyországa”.